(Kanorokusha)

Csak álltam ott és néztem azokat a mély barna szemeket. Volt egy érzésem, hogy már láttam valahol őket.Próbáltam visszaemlékezni hol láttam őket. Nem sikerült. Mintha a tudatom szándékosan takarta volna el a választ, hogy ne keljen szembenéznem azzal a mérhetetlen fájdalommal ami a elkerülhetetlenül köteledet.A csontjaimban éreztem. És akkor lement a nap, de nem kelt fel a hold. Újhold volt. Éreztem, hogy kezdek emberé válni. El kellet volna bújnom, elrohanom, de nem tudtam. Azok a szemek fogva tartottak.És akkor megtörtént. A mély barna szemek élénkzöldé változtak. Akkor minden eszembe jutott. A fájdalom átjárta a testemet.